Csobánka – gyöngyszem a város szélén

Csobánka évek óta az egyik kedvenc búvóhelyem. Már csak azért is, mert közel van: Budapestet a 10-es úton elhagyva, félórás autózás után már meg is érkezünk az apró, bájos településre, ami a környék igazi gyöngyszeme. Ahonnan túrázni is jó szívvel indul az ember.

Aki a fővárosban él, Csobánkánál kevés ideálisabb helyet találhat akkor, amikor az állandó időszorítás nyomását érezve felismeri, szüksége van arra, hogy eltávolodjon a város zajától. A pilisi erdők ölelésében, a Dera-patak és a kéktúra útvonala mentén található, szépen gondozott, buja virágos, minden értelemben „élő” falu már önmagában a nyugalom szigete, ahol érdemes egy kicsit megpihenni. Ha pedig erőre kaptunk, élvezzük ki, hogy túraútvonalak indulnak innen a szomszédos falvak és persze a Pilis izgalmas, felfedezni való tájai felé.

A falu középpontjában kényelmesen és biztonságosan lehet autóval parkolni, és ha hirtelen vezérelt ötletünket megvalósítva, különösebb előkészületek nélkül érkeztünk, könnyű itt a sétára, túrára való elemózsiát beszerezni, és persze meginni – mondjuk – az elmaradhatatlan túraindító kisfröccsöt. Igaz, legutóbbi utam előtt három napig kitartóan esett az eső, ezúttal is elégnek bizonyult a farmer-bakancs felszerelés, mert az erdő, úgy tűnik, száraz szivacsként maradéktalanul magába szívta az oly régóta várt égi áldást.

Ezúttal sem felejtettem el az örök jótanácsot, ami arról szól, hogy ha túrázni indulunk, két dolgot sosem szabad otthon hagyni: a térképet – jelen esetben a Pilis-térképet –, amit, ha mégis otthon hagytunk, kis szerencsével még az utolsó benzinkúton is megvehetünk, és a tájolót, ami mobiltelefonnak álcázva jó eséllyel a zsebünkben lapul. Ezek nélkül ugyanis a sűrű ösvények között az előre tervezettnél biztosan jóval hosszabb a bóklászás.

A piros+ jelzésen, szépen rendben tartott házak között indultam D-DK felé. A kiválasztott ösvény elején, még a település határa előtt, zacskóval felszerelt szemetes, működőképes klasszikus kék és békebeli bordó karos kutak, végig szinte ropogós, ezerféle zöld növény alkot falat. A tiszta, ápolt környezet jelzi, ezen a környéken minden túrázót igényes emberek várnak vissza. Mivel a túrától mindig feldobott kutyámat is magammal vittem, természetesen nem tudtunk észrevétlenül haladni a valóságos riadóláncot alkotó falusi házőrzők között, amelyek ugatása még a távolba is elért.

Mivel nem teljesítménytúrára indultam, hanem arra, hogy nyugalmat keresve, a tökéletes magányban beengedjem a tiszta gondolatokat, csak ráérősen, az érdekesebb növényeket telefonommal beazonosítva és fényképezgetve baktattam felfelé kutyámmal a p+ jel mentén. Negyvenperces séta után jutottam fel a Kevély-nyeregre, ahol érdekes táblára bukkantam. Azt idézte fel ugyanis, hogy egykoron itt állt az a turistaház, amit öt év alatt, hétvégenként építettek fel a Természetbarátok Turista Egyesületének lelkes tagjai, akik a hátizsákjukban hordták fel a szükséges építőanyagot. Ennek a kitartó munkának a romantikáját manapság még csak-csak el tudjuk képzelni, de arról, hogy ilyen közösségi erő ma is létezhetne, kár lenne álmodozni. Az egykoron hatvan turistának menedéket adó ház Stromfeld Aurél nevét kapta az 1928-as avatásakor, és hatvannégy évvel később, egy nappal azelőtt, hogy a Pilisi Parkerdőgazdaságtól a Budapesti Természetbarát Szövetséghez került volna, tisztázatlan körülmények között porrá égett… Sokáig csak a romjait lehetett látni, ma pedig egy kis tisztás fogad a helyén, szép, fából készült pihenővel és egy tűzrakó hellyel. A tűzvész történetén elmélázva pihenek meg a két szép kőpad egyikén, és próbálom elképzelni a kis szállóépület felépítéséhez kötődő összefogást és azt az örömöt, amivel feljárhattak ide az egykori természetbarátok, majd a későbbi bánatot, miután martalékká vált az álom. A padok is a lelkes alkotók emlékét őrzik, de az idők változását jól mutatja, hogy az erről szóló egy-egy emléktábla mára már mindkét helyről eltűnt.

Ne játszunk a tűzzel!

Az erdőgazdálkodók kötelesek a turisztikai célpontnak számító parkerdők területén állandó és biztonságos tűzrakó helyeket kialakítani. Az erdőben kirándulók csak a kijelölt tűzrakó helyeken gyújthatnak tüzet az alábbi szabályok betartása mellett: a tűz meggyújtása előtt a tűzrakó hely környékét meg kell tisztítani a levelektől, faágaktól annak érdekében, hogy a tűz ne terjedhessen át az erdőre; a tüzet nem szabad felügyelet nélkül hagyni, de a még ki nem hűlt parazsat, hamut sem; amint feltámad a szél, a tüzet el kell oltani: gondoskodni kell arról, hogy készenlétben legyen a tűz oltására alkalmas anyag, eszköz (pl. víz, homok, lapát); az égetés befejezése után a tüzet gondosan el kell oltani, meg kell győződni arról, hogy tényleg elaludt, a hamura távozás előtt lehetőleg földet kell szórni. (forrás: Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelem Főigazgatóság)

A különleges és kicsit titokzatos történetű hely hangulatától elszakadva indultam tovább a kék háromszög mentén a Kis-Kevélyre. Ez a szakasz igazi érintetlen vidék, ahol a talaj és a növényzet kihívásai miatt néhány helyen csak kétrét görnyedve vagy magas térdemeléssel lehet előrejutni, de a jelzés megnyugtat, és a haladási irány is egyértelműen felismerhető. Egyszóval biztosak lehetünk abban, hogy jó helyen járunk, ráadásul – a mobiltelefont nem számítva – igencsak védve a civilizációtól. Az óvatos menetelés közben bal oldalra érdemes ki-kipillantani, hiszen ahol valamiért ritkul a sűrű fafüggöny, páratlan kilátás nyílik az egész dimbes-dombos vidékre, Pilisvörösvárra és a mellette elhelyezkedő Háziréti-víztározóra, aminek neve sokkal prózaibb a látványánál, a horgásztó ugyanis a Határ-réti-árok és a Házi-réti-patak összefolyásánál duzzasztással jött létre, és ami a legkevésbé romantikus, tilos benne fürdeni.

A turistajel egy idő után eltűnik, de az ösvény kitartóan megy tovább egyenesen lefelé. Mivel a felázott talajon nem olyan jó ötlet leereszkedni az elhagyott murvabánya felé, kissé lelassultam, sőt helyenként pókjárásban araszoltam csupán, de a rövid meredek rész után egy széles és kipihenős, nagyon laza útszakasz jött: a kék jelre érkeztem. De a kényelmes rész nem tartott soká: a meredeken felfelé ívelő ösvény után jobbra fordultam a sárga felfestések mentén. A cél a széles Mackó-barlang, hiszen a környék negyvenhárom, hévíz és esővíz által vájt barlangja közül csak ez az egy látogatható külön engedély nélkül. A többit biztonsági okokból nem nyitották meg a nagyközönség előtt, hiszen ha méretük nem indokolja is, a mészkőben lévő kürtők és víznyelők okozhatnak kellemetlen meglepetést az óvatlan turistának. Az viszont nem csoda, hogy a jégkorszakban ősállatok és ősemberek szállását adó Mackó-vájat látogatható, mert valójában egy hatalmas kiszélesedő csarnok, ahová akár egy esős osztálykirándulás alkalmával mindenki könnyen behúzódhat. Csak el ne induljanak a lurkók a két 30-40 méteres folyosó valamelyikén befelé!

A bejáratnál tájékoztató tábla mesél a névadó őskori barlangi medvéről és a hiénáról, sőt az ezen az égövön számomra furcsa gyapjas orrszarvú csontmaradványairól és az akkori vadászok eszközeiről. Ez azonban csak egy kis ízelítő, a teljes kiállítást a Magyar Természettudományi Múzeumban lehet megtekinteni. A barlangtól egy apró, kényelmesen felfelé vezető ösvényen jutottam újra a Kevély-nyeregre, majd indultam vissza a piros jelzésen Csobánka felé. Erre járva a sokak által ismert, negyven méter magas, mészkő alapú Oszoly sziklamászó fal felett elhaladó tanösvény tábláit érdemes alaposan végigolvasni, hiszen érdekfeszítően és rendkívül közérthetően foglalja össze a környéken található fauna leírását. A fotókkal illusztrált ismertető alapján még könnyebb felfedezni a cserje- és a lombkoronaszintre jellemző őshonos növényeket és az ott élő madarakat, állatokat. Számomra a legérdekesebb információ a korábbi nagyarányú erdőirtás után, de már több évtizeddel ezelőtt megindult újrafásítási kísérletek bemutatása volt. A néhány cserje vagy kisebb, fiatalabb fa mellett álló gyönyörű, ezerágú kocsánytalan tölgyfák között újra meg újra előkaptam a fényképezőgépet, hátha sikerül visszaadnom a még életben maradt famatuzsálemek által árasztott békét és harmóniát. A végére pedig az Öreg Tölgy nevű állomás is elérkezik, amely mind közül a legpompásabb ágszerkezettel bíró fa alapján kapta a nevét.

Innen már lassan mentem vissza a falu felé, és ekkor tudatosult bennem, hogy tervem bevált, a jó idő ellenére is csak egyetlen emberrel találkoztam az utam során. Tiszta szerencse, hogy az igen meredek sziklás rész felett szembejövő természetjárónak nőstény kutyája volt, ezért a keskeny csapáson nem kellett a négylábúink veszélyes erőfitogtatásától tartanunk. A faluba visszaérve újra rácsodálkoztam a példásan rendezett környezetre és ápoltságra, miközben feltűnt a kerti munkát végző emberek barátságos mosolya és hangos köszönése. Ezt máshol is meg tudnám szokni…

Az egyetlen szomorú hír, hogy hiába keresem a korábban már többször meglátogatott kis cukrászdát a főtér nagy házának földszintjén. Egy retrohangulatú éttermet találtam helyette, ahol sajnos az egyébként rendkívül szívélyes személyzet sem tudott kárpótolni a szép emlékű, klasszikus olvasnivalókkal és régi tárgyakkal gazdagon körbepakolt kis „cuki” emlékéért. Egy-egy komolyabb túra után mindig szerettem oda bevackolni magam egy órácskára, és belelapozni az első szimpatikus könyvbe, amit a polcon megpillantottam. Ha a figyelmemet nem mindig kötötte is le, de akkor is kellemesen el lehetett mélázni az összegyűjtött, használaton kívüli csecsebecsék között.

Az elmaradt záróakkord miatt még egy sétával a faluban kárpótoltam magam, aminek jutalma a szépen művelt és jó állapotban lévő szentélyek látványa, mert ezen a vidéken a szerb ortodox, a római katolikus és a református templom is nyugalomban megfér egymás mellett. A kis utcákon kacskaringózva nem túl hosszú idő alatt mindent be lehet járni, de közben azt is megfogadtam, ha legközelebb lehetőségem lesz rá, a legendák szurdokának is tartott Holdvilág-árokig meg sem állok majd.

Bereczk Imola